Főoldal Szereplők Részek Díjak és Blogversenyek Cserék

2015. június 24., szerda

XLIII. Rész

Sziasztok! Túlszárnyaltam a mostanság hozott formám. Nem kellett hosszú heteket várni a részre, ami még engem is meglepett, de ha egyszer van ihlet és kedv nem tudok mit tenni. Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni,mint kiderült irtó nagy bunkóság nem reagálni a megjegyzésekre, de ezt a szokást tesómtól vettem át. Engem a ti véleményetek érdekel és mindenkinek köszönöm aki elmondta/elmondja azt. Majd minden rész elején megköszönöm azokat és rettentő jól esnek, és zavar ha nem kapok visszajelzést, de már megszokásból se írok vissza, és nem azért mert bunkó vagyok csak ez maradt meg bennem. Remélem senki nem haragudott még meg miatta, de ha igen sűrű elnézését kérem. Jó olvasást.. 

- Akkor mondom a harci felállást. – csapta az asztalhoz üres papírdobozát anya. – Steen és Elisa letusol, persze külön-külön majd felveszik az alkalmi ruhájukat, amiket megvettünk nekik, Michael pedig haza megy, keres egy hát.. inget, esetleg fekete zakót, bármit, amiben úri ember kinézeted van. – erre a kijelentésére mindenki felkapta a fejét és elkezdett röhögni.
- Látom, senki e gondolja, hogy van alkalomnak megfelelő öltözetem. Nagyon gonoszak vagytok, mindannyian nagyon gonoszak vagytok. – felállt és kidobta az üres ételes dobozt majd felém közeledett. Magabiztos léptekkel közeledett felém, féltem, hogy a hangos véleményfelvállalásom miatt jön, és megpróbál legyilkolni.  Mikor a székemhez ért leguggolt és ajkait a fülemhez illesztette. – A ruhád eszméletlen jó, te pedig még jobbá fogod tenni.  A dobozba van még egy levél is. Este találkozunk. – nyomott egy csókot az arcomra, majd fájdalmas búcsút vett a társasságtól és lelépett.
Azt mondta van egy levél, tehát reagált az én retardált vallomásomra. Hatalmas őszinte boldog mosoly ült ki az arcomra, elöntött egy ismerős melegség, amit mindig is szerettem érezni.  Kicsit elkalandoztam a gondolataimba, a következő pillanatban már Steen tapsikolt az arcom előtt. Visszatérve a valóéletbe, elpakoltam magam után és villámgyorsan beszáguldtam a fürdőszobába, mielőtt ezt más tette volna meg. Mivel volt még idő és kedvem is, így teli engedtem a kádat forró vízzel és vettem egy kellemes habfürdőt. Furta az oldalamat, hogy mi lehet abba a levélbe, de jobb volt nem tudni, mert így nem romboltam le azt, amit a képzeletembe kitaláltam. A zene elhallgatott, mert a telefonom már megint rezgett.
- Pedig ez a szám, annyira jó! – dünnyögtem majd érte nyúltam a telefonért. A látvány kárpótolt az elvesztett zenémért. Kaptam egy képet Mikey ruhájáról, ami az ágyára volt leterítve. Erre reagálva lefényképeztem a habos lábamat. Erre persze ő is elküldte a lábát, ami nem éppen volt oly vonzó, mint az enyém. Nem sok embert kápráztat el a hófehér láb, amin jókora szőrcsomók vannak.  Utána egyből kaptam egy szöveges üzenetet is amiben az állt, hogy inkább maradjunk az én csupasz lábaimnál, de azért az övéi is irigylésre méltóak.  Jobban láttam, nem írni erre a kijelentésére semmit sem vissza. Visszatettem a telefont a mosdókagyló szélére és kiszálltam kádból. Steen már tűkön ülve várt a fürdő ajtaja előtt a törülközőjét szorongatva.
- Azt hittem sose jössz ki onnan, mint mindig most se sietted el a dolgokat.
- Jajj, de hisztis ez a kislány. Most már mehetsz pancsolni, de bele ne fulladj a vízbe. – a hajamat az arcába nyomtam, hogy el ne aludjon, míg beér a kádhoz.
- Akkor már nem is kell megfürdenem. – megragadta a hajam és visszahúzott maga mellé. – van még néhány hely, amit megmosnék az arcomon kívül, oda is szolgáltatod a hajad?
- Fúj, de gusztustalan vagy. – téptem ki a kezei közül a hajamat.  – És perverz is. – oldalba löktem és próbáltam a képzeletemet nagyon mélyre elnyomni.
- Ne gondolj rosszra bartosném, én a hónaljamra gondoltam. – nevetett fel sátánian.
- Ijesztő vagy, ma éjszakától kulcsra zárom a szobám ajtaját. Csak szólok. – véleményét kifejezve becsapta a fürdő ajtaját.
A szobám pontosan ugyan olyan volt, mint mikor otthagytam. Minden kivéve az ágyamon lévő díszdoboz. S ekkor tudatosult bennem, hogy megint ruhát kell felvennem. Féléven belül másodjára, ha így haladok, még rászokok a dologra. De remélhetőleg nem. Felvettem a fehérneműimet és megnéztem mibe kell végig szenvednem az estémet. Csodaszép fekete kis ruhát rejtett a doboz és egy borítékot, amin a nevem állt. A félelem legyűrt, nem mertem kinyitni a borítékot. Rátettem a párnámra és inkább a ruhára koncentráltam. A ruha tiszta csipke volt, a melle alatt egy fekete selyem masnival.
- Ehhez a ruhához pont nem megy a harisnya.. De azért jó fejek vagytok. – az ajtóhoz álltam, hogy biztos meghallja, akinek szántam ezt az üzenetet. A törülközőt a fejemre tekertem és belebújtam a ruhába. – Anya! Felhúzod a zipzárt? – be se kellett fejeznem a mondatomat, de máris ott termett.
- Nagyon csinos vagy. Többet hordhatnál ilyet fel. – mintha egy kicsit elérzékenyült volna.
- Azért annyira ne éld bele magad. Jobban szeretem a nadrágot, ami a két lábam között is zár. – nevettem fel, majd tükörhöz léptem. Tényleg nem volt, olyan borzalmas. Jobban tetszett, mint a másik, de ebbe se éreztem magam teljesen önmagamnak.
A gépemet bámultam még mindenki elkészült. A Bar honlapját nézegettem, ahova töltöttek fel képeket a tegnap estéről is. A képek alatt pedig voltak vélemények is. Jók és rosszak egyaránt. Néhánynak megemlítettem az anyukáját, de minden megvolt a saját véleménye, amihez mindenkinek megvan a saját joga, de nekem is megvan a jogom hozzá, hogy szidjam őket.  Amiről nem tudnak, nem fáj nekik. Viszont voltak olyan megjegyzések is, amik övön aluliak voltak és teljesen jogtalanok.
Már épp azon voltam, hogy az egyik picsát a gépen keresztül fojtom meg, de Steen megzavarta a gyilkolási hajlamomat. Első pillantásra nem az tűnt fel, hogy ki van csípve, hanem, hogy nem volt rajta semmi kockás. Mondanám, hogy biztos a zoknija, de a papusból kilátszott és a zoknija színe fekete volt. Sima fekete, nem volt benne egyetlen, egy kocka sem.  Ferde szemekkel néztem újból végig rajta, majd még egyszer, míg le nem esett neki a dolog és tette szóvá.
- Ne félj, olyan helyen van rajtam kockás, amit nem akarsz látni. Tudod, én szívesen megmutatnám, de az előbb is megkaptam, hogy egy perverz disznó vagyok, pedig semmi rosszra nem gondoltam. – kezeit a mellkasára téve tetette magát ártatlannak.
- Én csak annyit mondtam, hogy perverz vagy. A disznót már te tetted oda, bár van benne valami, úgy sokkal jobban hangzik. Ha gondolod csináltatok neked egy ilyen feliratú pólót. „Steen a perverz disznó!” Biztos sikered lenne a nőknél. – és folytattam volna még egy darabig ezt a beszélgetést, de ő nem élvezte annyira, mint én és hozzám vágott egy koszos pólómat. Egy nagyon koszos pólómat, egy pillanatra megszédültem mikor megéreztem milyen aromája volt annak a felsőnek. Az agyamba feljegyeztem, hogy most már muszáj, leszek összeszedni a szennyest és kivinni, míg nem döntenek úgy, hogy a saját lábukon mennek ki a fürdőbe, vagy rám nem támadnak, mert hagytam őket a szobámba rohadni.
- Remélem befejezted. – nézett rám, és jobb kezével felvette a következő ruhadarabot és már majdnem eldobta mikor megszólaltam.
- Be! Csak tedd le, kérlek! Ha kitörne, a harmadik világháború a ruháimat használhatnák biológiai fegyvernek. – megszagolta, és gyorsan el is hajította. – Jó döntés drága barátom, nagyon jó döntés. Most pedig jobb, ha kimegyünk, ha elkésünk, anyám rosszabb dolgot csinál velünk, mint ezek a ruhák. Anyát volt a legtermészetesebb dolog ilyen ruhába látni. Sokszor járt el estékre, ahol ki kellett csípnie magát, ez a vörös ruha ami nem mellékesen tökéletesen állt rajta kiemelte fehér bőrét, ami miatt nagyon haragszom rá, hisz miatta lettem én is egy tejföl gyerek, mert a legtöbb gént tőle örököltem. Viszont ő tudta is hordani ezeket a ruhákat, mintha ráöntötték volna. Göndör haját kiengedte és hagyta, hogy a vállára omoljon. Ellenben velem, aki sose tudta mit is csináljon a madárfészekkel a fején. Ezért is váltam meg tőle, de már így is sokkal hosszabb, mint amilyenre vágattam, pokolba a hajnövekedéssel. Szó, mi szó én voltam, aki kilógott a sorból, vagy az egyetlen, aki nem érezte jól magát a ruhájába, aminek időnként jelét is adtam.
- Ha Steen nem lenne fekete hajú, simán mondhatnám, hogy egy normális családnak nézünk ki akik elmennek egy étterembe ünnepelni. – vidáman csapta össze a kezeit édesanyám.
- Mondhatjuk azt, hogy örökbe fogadtad. Árva kisfiú, akit találtunk az utcán és megsajnáltuk. Az én kisöcsém.. – lábujjhegyre álltam és megborzoltam fekete haját, csak a látszat kedvéért, és mert tudom, hogy ki nem állhatja.
 - Ne feledd el kishúgom, hogy idősebb vagyok nálad. – lépett el mellőlem. – Ami azt jelenti, hogy lehet téged fogadtunk örökbe. Megesik, hogy a gyerek nagyon különbözik a szülőktől.. Én elgondolkoznék rajta. – a szavak embere, úgy képes kifordítani a másik szavát, hogy csak lesek, mit is magyarázott nekem. A legrosszabb az volt mikor bele keverte a tudományt is, na, akkor egy két órás kiselőadást hallgattam meg az uborkasalátáról, mikor abba kötött bele, hogy a pólómon lévő felírat, el van nyomtatva. Azóta inkább igazat adok neki az ilyenekbe, mert nagyon meggyőzően képes érvelni, amitől félek. Egész úton ez volt a téma, csodálom, hogy a taxisofőr nem tett ki minket a második sarkon. Szinte már veszekedtünk, de nem azon a komoly hangon, csak úgy, mint aki nagyon célba akar érni, és szeretné, hogy neki legyen igaza, mert igenis neki van igaza. Félúton járva, már kaptam is az SMS-t, hogy merre vagyunk már. Otthon se sűrűn jártam puccos éttermekbe, nemhogy itt Amerikába, sejtettem, hogy valami más oka is volt, hogy ki kellett öltözni, de nem kérdeztem inkább semmit. Már az út végén egymást csapkodtuk Steen-el, ami csak azért volt rossz ötlet, mert anya ült középen és nem nagyon értékelte, mikor egy-egy fejbevágás őt érte Steen feje helyett. A taxi egy hatalmasat fékezett az étterem előtt, mitől én majdnem lefejeltem az anyósülést, de sikerült elkerülnöm a fejfát.
- Kifelé! Most! – ezzel a kijelentéssel már tényleg úgy éreztem magam, mint egy tíz éves, aki egy igazi rosszcsont. Kár, hogy ez nem tíz évvel ezelőtt történt, akkor lehet, hogy minden másképp alakult volna, de ezt már soha nem tudom meg, inkább örülök, hogy ha még csak pár napig, de az anyám olyan, mint amilyennek egy igazi anyának kellene lennie. Kinyitottam az ajtót és a ruhám szoknya része úgy döntött önálló életet él, azt hittem letépem magamról azt a ruhát, az egészet a nyakamba fújta a szél. Nagy nehezen sikerült kiszállnom a kocsiból, de mihelyst felnéztem vissza is ültem az ülésre. Padlót fogtam a látványtól, a szó szoros értelmében.
- Kisasszony szeretne még egy fuvart? – csak halkan hallottam meg a sofőr hangját. A szívem az agyam helyén dobogott, alig tudtam gondolkodni, de nagy nehezen rájöttem, hogy mi is csináltam és gyorsan kipattantam a kocsiból. Erősen a járdára koncentráltam, a köveket szuggeráltam, mert féltem felemelni a fejem. Az üres járdán egy fekete tornacipő jelent meg. Kezét az állam alá tette és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- A sírba kergetsz. – nyögtem ki a szavakat. Igyekeztem nem elnevetni magam, de tudtam, hogy ha nem nevetek, akkor sírni fogok, azt pedig semmiképp nem akartam.
- Pedig nem állt szándékomba. – mosolyodott el.
- Akkor ne vegyél fel többé öltönyt, komolyan mondom ezzel képes lennél megölni. – éreztem, hogy a szívem kezd visszamászni eredeti helyére, de még mindig az egész testem remegett.
- Ennyire rossz? – mosolygós ajka hirtelen lefelé gördült.
- Épp ellenkezőleg, de megmentett, hogy megláttam a cipőd. – kezeit a derekam köré fonta én pedig az arcomat a vállába temettem. Túl jó volt ez a pillanat, agyam már teljes mértékbe ráállt a jó dolgokra, ami nem jelenthetett mást, minthogy valami rossz fog történni. De nem ma, ma semmiképp. Eldöntöttem, hogy ez egy jó este lesz és ezt semmi és senki nem ronthatja el.
- Akkor én mit mondjak? Álomszép vagy, és a lábaid.. Esküszöm többet foglak téged ilyen helyekre hozni, ha ez rávesz az ilyen ruhák hordására. – muszáj voltam elengedni, mert a többiek már majd éhen haltak.
Az étterem nem véletlenül kapott annyi csillagot, még nem is választottunk vacsorát, de máris el voltam ájulva a helytől. Még a pincér elvezetett az asztalunkig olyan ételek mellett haladtunk el, amikkel még nem is találkoztam életembe. Legszívesebben mindenki elől elvettem volna a tányérját és végig kóstoltam volna az egész étlapot. Leültünk a helyünkre és a pincér a kezünkbe nyomta az étlapot. Kinyitottam és az arcom elé tartotta, hogy csak a szem látszódjon ki és elkezdtem kacagni.  Mindenki felnézett az étlapról és megkereste a tekintetemet, hogy rájöjjenek mit is nevetek.
- Most olyan, mintha Michael lenne az apánk. – kimondtam és muszáj voltam hangosabban nevetni. A szám elé kaptam a kezem, mert nem akartam, hogy mindenki engem nézzen, elég volt nekem az a három szempár, amik épp a pokolba kívántak.  Szegény Michael nem értett belőle semmit, így ő vágta a legértelmetlenebb képet.
- Igen Elisa, mindenre rájöttél. – anya letette az étlapot és a kezét Michael-éra tette. – Michael az apád. – teljes mértékben olyan voltam, mint aki beszívott ez a sok boldogság az agyamra ment. Anya elkezdte magyarázni Mikey-nek, hogy mi is a bajom, míg a pincér elvitte az étlapunkat a rendeléssel együtt.
- Hát életem te nagyon hülye vagy! – odahajolt hozzám és a kedves bókja után nyomott egy csókot az arcomra.
- Ezt bóknak veszem.. – önelégült arccal kezdtem bele a salátámba. Nem a kedvenc ételem a saláta, mert nem tartom magam egy kiköpött nyúlnak, de azon, amit ott készítettek eltudtam, volna élni egy darabig, bár az árát is megkérték az tuti, de nem én fizetem. Ha én álltam volna az estét, akkor valószínűleg a sarki boltban árult gyorsfagyasztott pizzát ettük volna.  Mind a hárman büszkék lehettek rám, mert igen művelt kislány voltam az este folyamán. Bár volt mikor túlzásba vittem az illemet, de nem várhatták el tőlem, hogy normális leszek két teljes órán át, az lehetetlen lett volna és kínszenvedés. Michael is sokszor megbotlott az illem terén, de olyankor jót nevettünk egymáson. Összességében egy csodálatos estét töltöttem a szeretteimmel. többet se kívánhattam volna és ott abban a pillanatban készen álltam elviselni azt a rosszat, ami a jót fogja követni, mert ott és akkor azt éreztem, hogy megéri az ilyen pillanatokért mélyponton lenni.
Tizenegy óra is elmúlt mire a taxi megállt a szálloda előtt. Michael ki sem akart szállni, mert állította, hogy most nem maradhat itt, hisz anya is itt van, de sikerül meggyőznöm, hogy nem fogja éjszaka megtámadni egy baltával. Mindenki bevonult a saját kis kuckójába és nyugovóra tért, kivéve minket. Bár álmos voltam, de nem volt kedvem aludni, de nagy zajt nem csaphattunk ezért inkább csak beszélgettünk. Ledobtam a ruhát magamról és belebújtam a pizsamámba, ami a levél mellett volt. Szerencsém, hogy hamarabb vettem észre, mint ő. Nem biztos, hogy örült volna neki, hogy még arra se vettem a fáradtságot, hogy elolvassam. Az éjjeliszekrény legalsó fiókjába tettem, hogy nehogy rátaláljon. Mikre megfordultam már elkezdett lefele öltözni, ami nagyon nem tetszett.
- Ne! – szóltam rá gyorsan. Rémülten pillantott rám.
- Mit ne? – és folytatta az öltözködést. Oda mentem és szépen visszagomboltam a fehér ingét.
- Ne öltözz le.
- De azt mondtad aludjak itt. Összezavarsz.
- De még nem vagyok képes elengedni az öltönyös szerelmemet. Hadd ne váljak meg még tőle, lehet soha többé nem foglak így látni. – bevetettem a kiskutya szemeket is, de megérte. Kilazította a nyakkendőjét és levágta magát a földre. Ledobáltam a párnáimat és oda bújtam hozzá. Nem tudom mikor vagy, hogy de a beszélgetés közepe táján bealudtam. Valahol akkor adtam fel mikor elmeséltem neki a Jordan-es veszekedésemet. A többi már csak ködösen van meg.

Anya kora reggel keltett minket még nem múlt el tíz ót mikor ránk törte az ajtót. Szegény Michael majdnem lefordult ijedtében az ágyról. Alig voltam magamnál, de már sietni is kellett. Anya azt kiabálta, hogy már így is késésben vagyunk. AZ egyik pillanatban még pizsamába álltam a mosdókagylónál fogkefével a kezemben, a másikban pedig már felöltözve száguldottam le a lépcső és közben igyekeztem felfogni a hajam a fejem tetejére. Szinte az egész utat végig aludtam Mikey vállán, nagyon nem sikerült magamhoz térnem. Anya a búcsúzkodást rövidre zárta, megkért, hogy vigyázzak magamra meg Steen-re, Mikey-t pedig megfenyegette, hogy vigyázzon magára majd már szaladt is a repülőre. Mi pedig szépen haza kocsikáztunk és visszafeküdtünk az ágyba aludni. 

2015. június 22., hétfő

XLII. Rész

Sziasztok! Tudom lusta, lusta, lusta, lusta, lusta ember vagyok, de mentségemre legyen szólva nagyon nem volt ihletem és lusta vagyok. Nagy nehezen és sok idő után csak sikerült megszülnöm ezt a részt is. Remélem megbocsátjátok, hogy ennyi ideig nem volt rész és hagytok valami nyomot a rész alatt. Jó olvasást.  

Hiába voltam álmos, még egy jó darabig forgolódtam az ágyban. Álmos voltam, de mégis tele voltam energiával. Büszke voltam magamra az esti fellépés miatt és, hogy egyszer sikerült őszintén elmondanom a véleményem. A karórám kattogása járta be az egész szobát. Nem volt jobb dolgom, mint azt hallgatni. Felkelni lusta voltam, hogy valami hasznosat is csináljak, de hiába feküdtem, mert nem tudtam aludni. Minden egyes kattanásnál a másik irányba fordítottam a szemem. Jobb-bal, jobb-bal, jobb-bal.. így ment ez mindaddig, míg a szemem el nem fáradt és győzött le a fáradtság. Csukott szemmel is a kattogásra figyeltem, mint kisgyerek az altatót hallgattam figyelmesen.
A ritmikus kattogást egy hasonló hangú valami zavarta meg. Gondoltam csak anya vagy Steen mászkál kint, így nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem. Hamar abba is maradt a dolog, így újra az óra zengte be a teret, még ha csak rövid időre is. A második körnél már muszáj voltam felülni és körbenézni, hogy mi is a zaj forrása. Erősen az ablak felől jött a ricsaj, felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, ami a gitárom volt. Léptem egy lépést majd észhez kaptam. Senki sem ér annyit hogy összetörjem az én drága gitáromat. Szépen lassan letettem és kerestem mást, nem sok harci eszköz volt a szobámba, így be kellett érnem a táskámmal, ami nem nagy fegyver egy betörő ellen. Elhúztam a függönyt és nyugodt szívvel könyveltem el magamban, hogy nincsen betörő a szobámba, de a kopogást még mindig hallottam. A következő tippem az volt, hogy Steen próbál morzejelekkel üzengetni nekem, de az se jött be. Kinyitottam az ablakot és kimásztam a tűzlétrára. Már-már azt hittem, hogy Michael próbált betörni hozzám e késői este, de nem ő volt az. Nála egy sokkal kisebb és aranyosabb lény zavarta meg az alvásomat. Egy aranyos sötét szőrű macska mászkált fel-alá a létrákon. Sose voltam oda az állatokért, anya nem nagyon díjazta az ötleteimet mikor kutyát akartam és mivel bőven beértem a zenével így nem feszegettem a dolgokat. Lassú léptekkel közelítettem felé, nem akartam, hogy elmenjen csak meg akartam simogatni. Nem volt túl vad, de nem is gondoltam annak, biztos valamelyik szomszéd zárta ki, máskülönben, hogy kerülhetett volna fel ide. A falnak támasztottam a hátam és leültem a hideg vasra, és elkezdtem simogatni a cica hátát. Hamar beadta a derekát és a lábamhoz bújva élvezte, hogy kényeztetem.
- Honnan jöttél cica? – enyelegtem beszélgetésbe vele, de nem volt hajlandó válaszolni nekem. Olykor- olykor nyávogott egyet, de nem tudtam kivenni pontosan mire is gondol. – nem vagy valami bő beszédű. Reggel megkeressük a gazdidat, jó? – egyre hidegebb lett, és úgy döntöttem vissza mászok a szobámba. Nem volt szívem kint hagyni így magamhoz fogtam és őt is bevittem a szobába. Igazán jól elbeszélgettem szegény jószággal, aki valószínűleg hülyének nézett, de nem érdekelt. Befeküdtem az ágyba és magam mellé tettem, nem kellett neki se kétszer mondani, hogy ne menjen el, viszont azt közöltem vele, hogy ha ide mer üríteni, akkor a gazdája csak bundaként, hordhatja majd a kis kedvencét. Hajnali három óra után nem nagyon kellett kétszer mondani, hogy aludja el. Az óra zaját a macska dorombolása nyomta el, ami a jobb oldalamon feküdt én pedig a kezemmel simogattam őt, míg el nem aludtam.
Nem aludtam sokat, a szemem pontosan kilenc órakor nyílt ki. A kóbor macska a szőnyegen játszott egy papír fecnivel, amin valószínűleg egy dalrészlet lehettet, még fénykorába. Ledobtam magamról a takarót és a macskát a honom alá fogva elindultam a konyhába.
- Biztos éhes vagy már. – kezdtem el megint beszélgetni szerencsétlen jószággal. A konyha fele tartva megcsapott egy finom édes illat, ami nem hagyott józanul gondolkodni. Kiverte a fejemből, mit is akartam mondani. Akár egy zombi indultam el az illat irányába, ami szerencsémre a konyha volt. Az illatnál nagyobb meglepetést okozott a látvány. Édesanyám dobálta a palacsintákat a magasba, egyiket a másik után majd mindet egy már elég nagy kupac tetejére helyezte. Éppen feldobott egyet, mikor a macska úgy döntött nem viteti tovább magát velem és kiugrott a kezeim közül egy hangos nyávogással, ami megijesztette anyát és a levegőbe lévő palacsinta a serpenyő helyett a gáztűzhelyre esett. Felnevettem volna, ha nem kellett volna a macska nyomába erednem, aki céltudatosan indult meg a fürdőszoba felé. Sikeresen kaptam el az ajtóba, még mielőtt bemehetett volna.
- Neked mióta van macskád? – ugrott elém anya a serpenyővel a kezében. Olyan közel jött, hogy éreztem a serpenyőből kiáramló hőt az arcomnál.
- Te pedig mióta tudsz palacsintát csinálni? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre és kivettem a serpenyőt a kezéből, mielőtt még véletlenül az arcomhoz érintette volna.
- Mindig is tudtam, de ez nem volt jó válasz. Nem is szereted a macskákat, te egy állatot se szeretsz. – mindkettőnk arcán döbbenet ült. Olyan dolgokról szereztünk tudomást, ami egy normál családban alaptudásnak számítanának, ellenben a miénkben majdnem húsz év után kerül elő. Elzártam a gázt és letettem a macskát és a serpenyőt az asztalra.
- Nekem sose volt bajom az állatokkal, te nem engedtél sose állatot haza vinni. – hangom rideg volt. Előtört belőlem, hogy reflexszerűen feszültséget keltsek köztünk, ebben a dologban igencsak jó voltam. Puszta hanglejtéssel képes voltam magamnak több nap szobafogságot elintézni. Anya nem firtatta tovább a dolgot, nem vetett semmit a szememre, és nem kötött bele egyetlen egy dologba se, inkább elkezdte keresni a tányérokat és megterített a reggelihez.
Kerestem egy kis dobozt és az új vendégnek öntöttem egy kis tejet, hogy nehogy reggeli nélkül maradjon. Mire mindennel elkészültünk még Steen is kimászott a szobájából, vidáman ült le a megterített asztalhoz és vette ez az első palacsintát a palacsintahegy tetejéről. Mindenki némán ült és ette az isteni reggelijét, még mindig csodálkoztam, hogy anya tud ilyet csinálni, de még nem is akármilyet, mennyeire sikerültek neki, mind egytől egyig. A csendes és eléggé kellemetlen reggelit a csengő zavarta meg. Sose szerettem, ha megszólal a csengő irritált a hangja és akkor muszáj voltam elsétálni az ajtóig és kinyitni, arról nem is beszélve, hogy sokszor állt már az ajtó másik oldalán olyan alak, akit nem szívesen láttam volna. Hamar felugrottam még mielőtt Steen tette volna ugyanezt és az ajtóhoz siettem.
- Ma csupa meglepetés a napom. – nyitottam ki a vendég előtt az ajtót és álltam el az útból, hogy befáradhasson a lakásba. Szarkasztikus mosollyal az arcán sétált el mellettem és ment el az étkező asztalig, ahova ledobott egy köteg papírt, amiről fogalmam se volt mi lehet az. – Neked is jó reggelt, drága Jordan. Nem szeretnél reggelizni? Isteni palacsintát készített az édesanyám és van meggylekvár hozzá. – tisztában voltam vele, hogy esélytelen dolog, hogy ő leüljön hozzánk, de olyan jó volt kötekedni vele.
- Nem, köszönöm. Ezer meg egy dolgom van, csak valaki nem vette fel a telefonját, így nekem kellett lehoznom a papírjait. Igen, az a valaki te vagy Elisa. Legközelebb a nyakadba kötöm a telefonodat, te csinálod azt, amit én mondok, nem pedig fordítva. – mérgesen elvette az utolsó palacsintát, ami a tányéromba volt és kiviharzott az ajtón, majd fellökve engem.
- Senki se kérte, hogy hozd el! Amúgy pedig szívesen! – kiáltottam utána, majd becsaptam az ajtót. Az orrom alatt dünnyögve ültem vissza a székemre és kezdtem el nézegetni a papírokat. Mindegyiken más és más állt. Egy név egy feladatkör, egy fizetési százalék, egy időtartam csak a cég volt közös, a Studio alatt futott minden egyes ember, akiknek a neveit és adatait most valami miatt megkaptam. Anya és Steen is odajött és elkezdték nézegetni a papírokat, nem tudtam mik lehetnek azok, de a normális agyműködésem még javában aludt.
Fél óránkba telt mire rájöttünk, hogy azok a lapok a menedzserek adatait tartalmazzák, szám szerint tizenkettőt. Tizenkettő menedzser közül lehetne választanom? Vagy ők vállalnának el? Kell nekem ilyen? Ez azt jeleni, hogy látnak esélyt a sikeremhez? Az a tizenkét köteg lap több kérdést vetett fel bennem, mint amennyivel megbírtam volna birkózni. Letusoltam és Steen nyakán hagyva a macskát és anyát elmentem Jordan-hez magyarázatért.
Az irodájából való távozásom némi kivetnivalót hagyott maga után. Egy kicsit durvábbra sikeredet ez a beszélgetés, ami nem csak az én hibám volt. Mentségemre legyen mondva én tényleg igyekeztem a legjobb formámat hozni, még kopogtam is mielőtt beléptem volna azon a retkes ajtón, de őt megszállta valami, és egy normális mondatot nem tudtunk váltani. Olyan dolgokra hivatkozott amihez, mint embernek, de még, mint főnöknek sincs semmi köze. Egy darabig türtőztettem magam, de mindenki tudja, hogy nem vagyok egy hidegvérű valaki, egy idő után nekem is betelt a pohár és felvéve az ő stílusát elkezdtem én is kiabálni. Ennek lett az a vége, hogy hidegebb éghajlatra küldtem és kiviharzottam az irodájából. Eldöntöttem, hogy nekem nem kell egy ember, se akit ajánlott, nekem nem fog kelleni menedzser, én leszek saját magam menedzsere, míg nem találok magamnak olyat, aki színpatikus és tehetséges. Magamba őrjöngve léptem ki a kánikulába, mikor elindultam még pár fokkal hűvösebb volt, akkor még ésszerűnek tűnt a pulóverem, de mostanra elég rossz döntésnek bizonyult. Csak azért is a fejemre húztam a kapucniját és végigszenvedtem azt a kétszáz méter a saját készítésű szaunámba.
Áldottam a technikát, hogy feltalálta a légkondicionálót. A lakásba nagyon kellemes idő volt, olyan pont megfelelő a számomra, amit kintre is el tudnék viselni. Ledobtam a cipőmet és megváltam a pulóveremtől is, és rájöttem, hogy nekem még ma két fontos dolgom is van. Meg kell keresnem a macskám gazdáját és meg kell keresnem Michael-t is. Már elmúlt dél és még mindig nem keresett, lehet hagynom, kellene, hogy ő keressen, nem akarok rátelepedni, lehet, a srácokkal elmentek valamerre vagy épp próbálnak. Ezzel a gondolatmenetemmel kilőttem az egyik problémát, így már csak egy feladatom volt mára, gazdát keresni a macskámnak.  Körbe néztem a házba, de csak a macskát találtam meg a szobámba zárva. A telefonomért kaptam és felhívtam Steen-t.
- Szia! – szólt bele nevetve a telefonba.
- Szia, merre vagytok? – szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy Steen az én anyámmal nevetgél együtt. Mint egy rossz álom. A gondolattól libabőrös lettem.
- Átjött az udvarlód, de nem talált otthon és anyukád megkérte, hogy mutassa meg neki a várost, mert te tegnap elég hamar meguntad a dolgot. – tehát ennyit arról, hogy Michael nem éppen mással van elfoglalva. Nagyon sajnálom őt, el tudom képzelni mennyire, élvezhetik a dolgokat. Anya nem is szereti őt, egy kicsit se kedveli, csak inkább elviseli, mert muszáj, és szerintem ő is valami ilyesmit érezhet iránta.
- Hol vagytok? Oda megyek! – meg tudom menteni még őket, vagy, vagy már teljes a katasztrófa? – Hahó, Steen! Mond, meg hol vagytok. – mintha a falnak beszéltem volna, nem kaptam választ egy jó darabig, majd Michael hangját hallottam meg a telefon másik oldalán.
- Elraboltam a családodat. Csak akkor kaphatod vissza a szeretteidet, ha pontosan azt teszed, amit mondok. Megérteted? – mély hangom beszél, pont úgy, mint egy piti is bűnöző.
- Honnan veszed, hogy vissza akarom kapni őket? Nyugodtan megtarthatod őket. – lazán löktem oda a szavakat és vártam erre mit reagál a drága.
- Elisa! Ezt nem így kell játszani. – újra a normális hangján beszélt, bár egy kicsit kényesebben. – Ne ess ki a szerepedből és kövesd a forgatókönyvet! – kaptam meg a parancsokat, amiken csak nevetni tudtam. A hanglejtés, amivel kimondta a nevemet mindent vitt.
- Bocsánat.
- Elraboltam a családodat. Csak akkor kaphatod vissza a szeretteidet, ha pontosan azt teszed, amit mondok. Megérteted? – ismételte el magát. Elgondolkoztam, hogy ugyan azt mondom, de inkább maradtam a szövegemnél. Kislányos hanggal szóltam bele újra a telefonba.
- Oh, csak azt ne! Ne bántsa őket, bármit megteszek. Mit kell tennem? – reménykedtem benne, hogy ez már megfelelt neki, mert jobbra nemigen lettem volna képes.
- Menj be a szobádba. – nem kérdeztem csak tettem, amit mondott. Két szava között eszembe jutott az esti levél, nem reagált rá semmit. Ott és akkor megfogadtam, hogyha tényleg nem mond róla vagy miatta semmit és soha többé senkinek nem fogok normálisan beszélni az érzéseimről. Nagy nehezen vettem rá akkor is magam és bár lehet, hogy jobb, ha nem mond rá semmit mégis furcsa érzést avar bennem ez az egész.
- Itt vagyok. Hogyan tovább?
- Látod a macskát?
- Igen. – a vállammal tartottam a fülemhez telefont és a kezeimmel pedig felemeltem a szőrgombócot, aki épp alvást szimulált.
- Öld meg.
- He? – hallottam, hogy a háttérbe mindeni röhög. Nagyon kis mókásnak hitté magukat. Három egy ellen, nem épp fair játék. Úgy tűnik nincs is nagy baj köztük, jól elröhögcsélnek rajtam.
- Csak vicc volt. Keresd meg a gazdáját, ha megvan, hívj fel és megmondom a következő feladatot. Ha a küldetést nem teljesíted, két órán belül, levágom az egyik szereted fülét és elpostázom. – kérdezés nélkül kinyomta a telefont. Beraktam a farzsebembe mikor elkezdett rezegni. Üzenetem jött, na vajon kitől?

„Ha szólsz a rendőrségnek nem látod viszont egyikőjüket sem, csak hullazsákban.”
Szerelmed Mikey!


Elég hülye játékba rángattak bele, de meg is lepődtem volna, ha simán eltelik ez a napom. Azt irigyelem a régi életembe, hogy nyugtom volt. Órákig, napokig voltam képes a szobám négy fala között ülni és azt csinálni, ami jól esi. Filmet nézni, sorozatokat nézni, gitározni vagy éppen csak feküdni az ágyon és bámulni az unalmas falamat. Na, ez az egyetlen ami hiányzik, mostanság nincs szabad napom. Nem állítom azt, hogy ez rossz dolog, de minden bizonnyal fárasztóbb, mint a régi, ennek ellenére mégis kevesebbet alszok. Ebbe már rég nincs logika. A pólómat lecseréltem egy fekete atlétára és a fejemre tettem a sapkám, hogy ne legyek rákvörös.
Igazából fogalmam sem volt hol is kezdjem, be kellene kopogni egy lakásba és megkérdezni, hogy nem-e ismerik a cicust és annak a gazdáját, de mi van, ha egy bunkó embert fogok ki? Amekkora szerencsém van sikerül beleválasztanom a közepébe. A legjobb döntésnek Tayler és Collins tűnt. Őket ismerem, és ők jobban ismeri ezt az épületet, mint én. Egyszóval közösség építőbb személyisége, mint én, van rá egy minimális esély, hogy ismerik a gazdáját a macskusznak.  
Ez a tökéletes terv ott bukott meg, hogy nem voltak otthon a lovagjaim. Maradt a hosszabb út. Fellépcsőztem a negyedikre és becsengettem a harmadik lakásba, amit megláttam. Szerencsémre nem egy mogorva öregember nyitott ajtót, de pechemre nem tudták megmondani kié lehet a jószág.
Négy emeleten kopogtattam be összesen nyolc emberhez, míg a kilencedik valami hasznos információval is szolgált. Természetesen egy olyan tanácsot adott, ami ésszerűnek tűnik minden ember számára nekem mégse jutott eszembe egy háromnegyed órával ezelőtt. Menjek le a portára és kérdezzem meg ott, hisz engedély kell az állattartáshoz. Áldom annak nőnek a tanácsát. Valószínűleg képes lettem volna bejárni az egész épületet, míg meg nem találom a gazdát, de így gyorsabban megtudtam a választ. Az én drága macskám nem másé volt, mint a karbantartóé. Hülye mosollyal kerestem fel az úriembert. Nem is tudtam róla, hogy itt is van olyan, azt hittem az csak a vállalatoknál-cégeknél vagy az ennél nagyobb szállodákban vannak, de tévedtem. Könnyes búcsút vettem Mr.D-től és a telefonomért nyúltam, hogy helyzetjelentést adjak.
- Megvan a cica gazdája akit, mint kiderült Mr. D-nek hívtak. – támadtam le egyből.
- Nagyon jó. Féltem, hogy nem lesz elég az idő, de ügyesen megoldottad a feladatot. A követező feladatod pedig, hogy menj el egy ruhás boltba és vegyél egy doboz harisnyát. De nem akármilyen harisnyát. Fekete legyen és legyenek rajta fekete pöttyök. kevesebb, mint egy órád van A játék elkezdődött, sok sikert. – és újból kinyomta a telefont. Minek neki harisnya? Komolyan a Fűrészből idézett? Felszaladtam a hátizsákomért és a pénztálcámért és neki vágtam a nagy útnak.
 Szinte minden sarkon van, olyan bolt ahol lehet harisnyát venni, de nem olyat, amilyet ő mondott. Fekete van, hisz az egy alap dolog, de, hogy azon pöttyök is legyenek már nehezebb feladat volt. Húsz perc séta után találtam egy fehérnemű üzletet, ahol végre valahára nem néztek hülyének a kérésem hallatán. Megtetszett így magamnak is vettem egyet, bár kétlem, hogy Mikey magának vetette volna a másikat, de kinéztem volna belőle azt is, hogy igen. Félve kerestem meg a számát, mi lesz a következő feladat? Lopja el egy majmot az állatkertből és húzzam fel rá a harisnyát?
- Harisnya megvéve. Ha még egy feladatot, mert adni, esküszöm, hogy neked adom a családomat.
- Ez lesz az utolsó. Komolyan. Menj haza. Nem kell mást tenned, csak haza menned. – végre a saját hangján beszélt. Kiélvezve a helyzetet, most én csaptam rá a telefont és indultam végre valahára haza.
A lakás ajtaja előtt álltam és jól hallottam, hogy már ők is itthon vannak. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy be merjek-e menni. Volt rá esély, hogy én leszek az aki elrontja ezt a nagyon jó kedvet amit nem akartam, de mégis sokszor sikerült már. Nagy levegőt vettem és beléptem. Mindenki az asztalnál ült és épp falatozott.
- Na, szép. Ti itthon pihenhettek még én bejárom a fél várost egy pöttyös harisnyáért, amit még mindig nem értek minek kellett megvennem. – ledobtam a cipőm és leültem közéjük. Valami féle tésztát ettek, mindenkié más ízű volt, így fogtam magam és mindegyikbe bele ettem. Az anyáé paradicsomos volt, a Steen-é csípős fűszeres a Michael-é pedig sajtos.
- Ne zavartasd magad, de neked is vettünk. – kapta ki a kezemből anya a dobozt és adta vissza Michael-nek azt.  A konyhapulton volt az én dobozom is amiben olyan tészta volt, mint a Mikey-é.
- Nem zavartattam, de azért köszi. – visszaültem és elkezdtem enni a saját kajámat. – Elmondjátok minek kellett megvennem a harisnyát? És miért pont fekete pöttyöset?
- Este elmegyünk egy jó kis étterembe és vettünk neked egy ruhát amihez kellett egy harisnya, és, hogy ne unatkozz gondoltuk téged küldünk el érte.
- Hát ez igazán rendes volt tőletek, de én nem hordok ruhát. – kötöttem bele ebbe a remek tervükbe.
- De fogsz, mert megvettem és ez az utolsó estém itt. Holnap indul a repülőm haza. – magyarázta anya félig meghatóan félig pedig parancsolóan.

- Jó. – jelentettem ki duzzogva és folytattam a kajám megevését. – De akkor ti is kiöltöztök. És igen Michael itt pont rád gondoltam, jobb, ha leszeded azt a sunyi mosolyt az arcodról és felkészülsz, hogy neked is ki kell csípned magad. 

2015. június 2., kedd

XLI. Rész

Szép jó estét mindenkinek. Meghoztam a követező részt, hiányzik a részből egy apró részlet. Elisa dalának egy részlete, de a napok folyamán felkerül az is, csak le kell ellenőriztetnem az angolomat. Mindenki megértését nagyon köszönöm, de az a részlet nem oly nagy, hogy hiányozzon bárkinek is. Jó olvasást és ne felejtsétek, hogy nagyon szeretem a kommenteket a részek alá. 

Az érzések eléggé furcsán nyilvánulnak ki. Ez tény és való, hogy olykor mást mondok, mint amit akarok, vagy épp nem mondok, semmit mikor illene valamit kinyögnöm. Nem vagyok egy könnyen megismerhető, főleg nem szerethető fajta. Steen egyszer a fejemhez vágta, hogy használati útmutató kellene hozzám. Igaza volt, de ha belegondolok, nincs olyan ember, aki tökéletes lenne. Én nem is gyúrok erre a pozícióra, én szimplán boldog akarok lenni, ennyi. Nem minden esetben mutatom ki, de vannak érzéseim. A legfontosabb ember, akiért mindent megtennék az Steen. Igencsak szoros baráti kapcsolat fűz Tayler-hez, aminek oka, hogy több hónapig a lakásunkban táborozott. Jordan-t, mint bátyám szeretem. Na és persze ott van még egy bizonyos valaki, akiről elmondhatom, hogy fenekestül felforgatta az életemet. Nem, nem az anyukámra gondoltam, bár ő is fontos szerepet játszik parányi életem kialakításában. Michael az a személy, aki mély nyomott hagyott a szívemben, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy ő ezzel nincs tisztában, de én tudom, mit érzek iránta és ezen semmi se változtathat. De ezen ma változtatok. Ma lesz a koncertem, az első igazi, hivatalos fellépésem, amit már alig várok. Hajnali háromkor felkeltem és rám tört az írhatnék. Nem dalt írtam, sokkal másabbat, mint eddig valaha. Olyan végrendeletnek mondanám, hagyaték nélkül. Lehet, hogy nagy hülyeség, de úgy érzem a mai nap egy hatalmas fordulópont az életemben. Meg akarom őrizni valódi önmagam, és ezért írtam magamnak és Michael-nek egy levelet. Leírtam, mi is, amit most tudok, képzelek magamról, mimet akarok elérni és mit vagyok érte feláldozni. A Michael levele pedig, egy szerelmi vallomásszerű. Párizsba azt mondtam, hogy én inkább kimutatom, ha szeretek valakit, minthogy kimondjam a szavakat, de van, aki nem érti a célzást. Levélbe foglaltam minden jót és rosszat, amit egymásnak nyújtunk. A kezembe fogom a leveleket és már megint úgy érzem sokkal érzelmesebb voltam a kelleténél. Nagyon nem vagyok ilyen, de harcolok, hogy változtassak rajta. Letettem a két papírlapot, amit a kottafüzetemből, téptem ki és visszadobtam magam az ágyba. Jobban kötődtem az ágyamhoz, mint eddig valaha. Ha kikelnék, az ágyból azzal beismerném, hogy fel kell kelnem, ha beismerem, hogy fel kell kelnem, el kell fogadnom, hogy órák választanak el a fellépéstől, ami vagy sikert arat, vagy kudarcba torkoll. A félelem enyhe kifejezés és ezért nem is megfelelő a bennem kavargó érzelmekre.
- Elisa! - férfihang járta be a lakást. Összeszorítottam a szemem és próbáltam az álmaimba menekülni. Féltem a hang gazdájától, ha bejön a szobámba mindennek vége. Muszáj lesz felkelnem, nincs több puha ágy. Alvást tetettem, de tudtam, hogy ha bejön, úgyis elröhögöm magam. Kinyílt az ajtó.. Egyetlen szerencsém, hogy háttal voltam az ajtónak. Felkészültem életem színjátékára, de fölösleges volt.
- Mi ez a papír? - indult meg a levelek felé. Mint villám vágtam rá a kezére, míg a másikkal megragadtam a papír fecniket.
- Ne nyúlj hozzá! - pillanatok töredéke alatt tettem a hátam mögé a leveleket. Gondolkoztam, hogy szúrós, vagy épp lágy pillantást vessek rá. Gyorsan kellett döntenem, rámosolyogtam és a kezemet a hátamhoz szorítva visszadűltem az ágyba. - jó reggelt, amúgy. - kezdtem el kommunikálni vele. Egy érdekes tekintetett vettet rám, szerintem megpróbálta eldönteni normális vagyok-e. Ez egyszerű kérdés, egyszerű válasszal. Nem.
- Most akkor csináljunk olyat, mintha ez meg se történt volna. - levágódott az ágyra és az ablakot kezdte bámulni. Igyekeztem a lehető legfeltűnésmentesebben a papírlapokat a párnám alá becsúsztatni.
- Gondolom te is eljössz a fellépésemre. - hülye kérdés volt, ezzel tisztában voltam, de nem szólalt meg, és kellett egy téma.
- Hát, gondolom. - fordult felém. Komor tekintete, hamar vidámabbá vált.
- Szeretem, mikor mosolyogsz. Az arcod sokkal másabb. - mutató ujjaimmal arcához értem. A járomcsontja alá tettem ujjaimat és elkezdtem magyarázni neki. - ha mosolyogsz, a világos bőröd megfeszül csodás arcodon és itt olyan, nagyon cuki lesz. - elnevettem magam, ahogy ő is.
- Tehát azt mondod, hogy itt nagyon cuki lesz, mikor mosolygok? - nem állhatta meg, hogy ne kössön bele, az előbbi értelmes mondatomba. Utánozva engem, kezeit arcomra helyezte. Hamar megunta, tenyerébe temettem arcomat és csendbe maradtam. Ez volt a legtöbb, amire képes voltam. A szavak csak elrontották volna ezt a pillanatot. Felemelte fejemet és szorosan magához húzott.
- Szeretlek Michael Clifford. - csak halkan mondtam ki a szavakat. Nem először mondtam ki, de mikor kimondtam nem voltak megfelelőek a körülmények. Most viszont.. Minden tökéletes volt. Már megint rám tört az, az érzés. Túl nyálas vagyok. De nem zavarta, csak még szorosabban tartott a karjai között.
- Én is. - tudtam, hogy egyszer mindennek vége szakad. Ennek a pillanatnak a végét Tayler okozta, aki örültként kivágta az ajtómat és beugrált a szobába. Lassan távolodtam el Mikey-től és bújtam vissza a takaróm alá, ami még minimálisan megőrizte melegségét.
- Basszus srácok, nem tudtam, hogy enyelegtek. Majd visszajövök, ha befejeztétek. - elindult az ajtó felé, de hamar meggondolta magát. - azaz, már teljesen mindegy, a pillanatnak lőttek, bocsi srácok. - leült az ágyam sarkára. Már két ember is volt a szobámba, én mégse voltam képes felkelni az ágyból. Mintha belevarrták volna a lábaimat a matracba.
- Ja, ezt jól elszúrtad, de ne aggódj, én megbocsátok neked.. Valamikor. - hozzá vágtam a kispárnámat, ami pont az arcát találta el. Örvendezve csaptam össze két tenyeremet.
- Jó fej vagy. Izgulsz már? Az egész banda ott lesz a bárba. Tuti tele lesz a hely. - hosszú percekig beszélt a helyről ahol este fellépek. Tudom, hogy nézz ki, hisz tegnap el kellett mennem a gitárossal feltérképezni a helyet. Szép és tágas, jó a hangulata a helynek, de én félek, hogy a fele se lesz megtöltve a helyeknek.
- Úgy legyen! - vágtam valószinűleg soha véget nem érő szavába. Mikey köszönő pillantást vetett rám.
- Te, nem akarnál felkelni? Lassan indulnod kellene, nem gondolod? - jobban magamra húztam a takarót. Ezzel válaszoltam a kérdésére.
- Még túl sok időm van. - kikukucskáltam a takaróm alól, de nem kellett volna. Tayler alulról rántotta meg a takarómat, Michael pedig oldalról. Egy centi takaró se maradt rajtam, megcsapott a hideg. Nem volt hideg, de a takaróm alatt sokkal melegebb volt.
- Nincs. - zengték kórusba. Megadva magamat megragadtam az ágy szélét és felálltam az ágyra. Beleremegett a szint, mikor balett módjára levágódtam a szőnyegre. Elővettem egy rövid kantáros nadrágot és egy pólómat. Hónom alá kaptam őket és emelt fővel távoztam a szobából. Letusoltam és felvettem a ruhadarabjaimat.
- Steen hol van? - a kérdést, olyan körkérdés szerűnek szántam. Mindegy volt nekem, hogy ki mondja meg, csak kapjak választ a kérdésemre. Egymásra néztek, majd rám. Fogalmuk se volt, de ezt nem tudták volna kinyögni. - mikor bejötettek még itt volt? - harapófogóval is több infót lehetett volna kihúzni belőlük. Mindenről beszéltek, csak arról, nem amiről kellett volna. A pizsamámat bedobtam az ágyamba és ráterítettem a takarót, amit oly kedvesen letéptek rólam.
Egyre inkább éreztem, hogy telik az idő. Míg megebédeltünk, vagy míg összepakoltam a dolgaimat egy kisebb végtelenség telt el. Olykor Mikey lépett le egy kis időre, de Tayler is össze visszaszaladgált. Nem egyszer maradtam teljesen egyedül. Na, akkor tört rám igazán a pánik. Mikor ott áll melletted valaki, automatikusan erősnek mutatod magad, de ha egyedül vagy előjön a félelem, ami nem túl jó dolog. Két óra választott el a fellépéstől. Mindent elintéztem, amit kellett, felhívtam, akit fel kellett és elmentem ahova el kellett. Eközben semmit se tudtam Steen-ről. Egy kicsit miatta is ideges voltam, de nagyobb bajom is volt, annál, hogy vele foglalkozzak.
Rohantam a bárba, mert már így is késésben voltam. Azt mondtam a srácoknak, hogy még vagy három számot elpróbálhatunk. Az emberek hadával szemben kellett szembeszállnom, de nagyobb sérülések nélkül megúsztam. A bár egy pince alaksorba volt, ami már csak azért volt jó, mert sokkal hűvösebb volt, mint odakint. Még az is meglehet, hogy valaki csak azért jön be, hogy lehűljön egy kicsit, és megtetszik neki a zeném.
A raktár mellett volt az a kisszoba ahova lepakolhattam a dolgaimat, nem volt sok dolgom, amit le kellett volna pakolnom, de a táskámat és a papírkötegeimet letettem.
Felszaladtam az emelvényre ahol a többiek már vártak engem. Jordan szerzet nekem egy kisebb zenekar szerűséget. Nem sok időnk volt beszélgetni, de jó fejnek tűnnek, de ami fontosabb, hogy jól bánnak a hangszerekkel.
- Azt hittem sose érsz ide. - szólalt meg a srác a gitárja mögül. Nem volt annyi energiám, hogy nevekre figyeljek. Örültem, ha nem rontottam el a saját dalaim szövegét. Azt hinné az ember, hogy az ilyen egyszerű, de nagyon nem az. A három szám simán belefért az időnkbe. Kinyíltak az ajtók, lejöttem az emelvényről és a srácokat meghívtam egy-egy colára. Szivárogtak befele az emberek. A szívem minden egyes után egyre hevesebben vert. Egy ismerő arcot se láttam. Az órámra pillantottam, ami szinte kiabálta, hogy fél órám van. A telefonomért nyúltam és a telefonszámlámat növelve elkezdtem hívni az állítólagos barátaimat, akik nincsenek, mellettem mikor kellene.
- Merre vagy? - a feszültség még telefonon keresztül is jól kihallgató volt a hangomból. Steen volt az egyetlen, aki felvette a telefont.
- Az ajtóba. Van egy kis meglepetésem. Azaz annyira nem kicsi. Olyan.. Majd mindjárt meglátod.
- Így is kiugrik a szívem, nem kell nekem meglepetés. Mikey és Tayler is felszívódott. Mindegyikőtöket kinyírom, komolyan mondom, ha ezt túlélem, halál fia vagytok, mindannyian. - kinyomtam a telefont, és a zsebembe csúsztattam a telefont. Erősen a lépcsőt szuggeráltam és vártam, hogy végre leérjen Steen az állítólagos meglepetésemmel. Elsőnek Michael, utána pedig Tayler és Collins. A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet, mikor megláttam, aki utánuk volt. Az anyám. Köpni, nyelni nem tudtam. A lábaimon, mintha tonnás súlyok lettek volna. Az öröm és az idegesség egyszerre támadt rám. Egyre közelebb jöttek én pedig csak ott álltam és bámultam őket.
- Oh, Elisa. - borult a nyakamba anya. Én még mindig a bejáratot néztem, és igyekeztem feldolgozni a dolgokat. Mikey a kezemet megfogta és anya dereka köré tette. Ezzel sikerült egy kicsit összébb szednem magam.
- Szia, anya. - na, jó, úgy látszik nem teljesen sikerült. Eltávolodott és jobban szemügyre vett. Egy évvel ezelőtt, most a kiabálás következett volna, de már nem tudom mit is várjak tőle.
- De csinos lettél. Levágattad a hajad? Ezt nem is mesélted. - ez tényleg nem ugyanaz a reakció volt, most valami büszkeség áradt belőle. Nem nagyon értettem miért is van itt, de miután megszoktam a jelenlétét még örültem is neki. Megjöttek a többiek is, nekem pedig már nem volt több időm velük lenni. Kiszaladtam, hogy előkeressem a levelet, amit az éjjel Mikey-nek írtam, majd a kezébe nyomtam.
- Az utolsó számnál nyisd ki. - félve néztem rá. Nem az a fajta, aki türelemmel kivárja az ilyeneket.
- Mi van benne? - nem is figyelt rám, csak a borítékot forgatta.
- Majd meglátod, de ígérd meg, jó? - sikerült felkeltenem az érdeklődését.
- Rendben, de melyik szám lesz az utolsó? - a bár vezetője már elkezdte a mondókáját.
- Majd megtudod. Szurkoljatok! - elhagytam az ismerős közegemet és felsiettem a dobogóra.
A szívem nem is vert. Egyáltalán nem éreztem magam idegesnek. Teljesen természetesnek vettem a dolgot, miszerint kiállok a színpadra és éneklek. Elmondtak rólam mindent, amit tudni kell, de még is úgy éreztem, hogy nekem is beszélnem kell magamról. Bemutatkoztam és megosztottam néhány részletet velük, a kalandjaimból.
- De ennyi elég is belőlem. Gondolom nem azért jöttetek, hogy meghallgassátok az élettörténetem. - halk nevetés járta be a termet. - az első szám, az egyik legelső dal, amit írtam. Remélem tetszeni fog. - a srácokra néztem, akik már fogták a hangszereket. - a szám címe Well timed. - mély levegőt vettem és elkezdtem énekelni. Éreztem, hogy a hangom nem annyira biztos a dolgában, mint én.

A dal végén már teljesen megszoktam a dolgokat. Azt a sok szempárt, ami rám szegeződött. Voltak olyan emberek, akiket egyáltalán nem érdekelte, hogy énekelek, de voltak olyanok is, akiknek minden bizonnyal tetszett. Nem is vártam azt, hogy mindenki tátott szájjal fog bámulni, abba nem lett volna semmi jó. Ez pont úgy volt tökéletes, ahogy volt. Éreztem, hogy az egész tér az enyém. Azt csinálhatok, amit akarok, mert megküzdöttem érte. Felfoghatatlan és leírhatatlan érzések kavarogtak bennem. A legjobb szó talán a szabadság.. Igen azt éreztem, hogy szabad vagyok. Nem éreztem idő korlátott, egyik dal követte a másikat én pedig mindegyiket próbáltam a lehető legjobban elénekelni. Nem voltam minden egyes pillanatban a legjobb, de még a hamis részeket is élveztem. Egy-egy dal között beszéltem pár szót, mindig a szám eredetéről, vagy éppen arról, ami az eszembe jutott. Egy kósza pillanatban az órámra pillantottam.. Meglepő módon már lassan egy órája álltam a színpadon. A testem kezdte érezni a dolgot, a lábaim néha összerogytak, de a lelkem még toppon volt. Órákig képes lettem volna énekelni, ha nem kell állnom.
- Lassan elérkeztünk az utolsó számig. - az emelvény széléhez sétáltam a gitárom társasságával és leültem. Mögöttem az emberek levonultak. - Az utolsó szám egy feldolgozás lesz. Egyik kedven bandám dala. Remélem jól éreztétek magatokat, és még találkozni fogunk. - a mikrofont betette az állványra, amit letettek nekem a padlóra. Fél szemmel láttam, ahogy Michael elhagyja a helységet. Igyekeztem nem azzal foglalkozni, hogy mire gondolhat pillanatnyilag.
It was like a time bomb set into motion
We knew that we were destined to explode
And if I have to pull you out of the wreckage
You know I'm never gonna let you go
We're like a time bomb
Gonna lose it, let's defuse it
Baby, we're like a time bomb
But I need it
Wouldn't have it any other way
(All Time Low: Time bomb)

A szám vége után többen is odajöttek gratulálni. Jól esett az ismerősöktől, de a legjobban az ismeretlen emberektől esett a legjobban. A legjobb barátaid nem mondaná azt, hogy szar voltál, jobb, ha hazamész, míg egy tök ismeretlen megtenné. Nagyon boldog voltam, bár kellően bele is fáradtam a koncertbe. A hajam a tarkómhoz tapad és a homlokomon is le-legurult egy izzadság csepp, de ez várható volt.
- Eszméletlen voltál kishölgy. - jött közelebb a házigazda. Igazán szimpatikus embernek tűnt már az első találkozáskor is. Pont olyan, mint egy bar vezetője, legalábbis amilyennek én elképzelem őket. Hosszabb sötét haj, fiatal éveinek végén járó, kis sörhassal rendelkező tele tetovált emberek. Na, jó, lehet, hogy nem pont ilyenek az átlagos tulajdonosok, de a filmekben, mindig ilyenek voltak. Megint sikerült bele vesznem a gondolataimba, mindenki engem nézett és várták a válaszomat. De mire is? Arra se emlékeztem, hogy ki kérdezett, nem hogy arra, hogy mit.
- Elnézést, elbambultam. Mi volt a kérdés? - a kisebb tömegébe néztem remélve, hogy nem lesz annyira feltűnő, hogy nem tudom, kitől várom a kérdésem. Steen szólalt meg, aki szinte velem szembe állt.
- Az volt a kérdés, hogy mennyire vagy fáradt? Elmehetnénk ünnepelni, nem mindennap van első fellépése az embernek.
- Ez érdekes kijelentés volt Steen barátom. Szerinted, milyen időközönként van az embernek első fellépése? - Collins figyelt fel erre az aprócska hibára. Egyre jobban kezdem megkedvelni, lehet, hogy csak azért, mert mostanság sok időt töltött velünk.
- Jól van, na. Értettétek a lényeget nem? - hülye képel nézett rám. Végig néztem az embereken. Ha most bele vágunk, az éjszakába tuti nem ússzuk meg, minimum egy kisebb balhé nélkül. A férfiak neki kezdenének vedelni a sört és jó páran, bele értve magamat is, nem bírják a piát. De jó oldala is lenne az egésznek, szeretem ezt a bandát. Mindig jót nevetek rajtuk, és velük.
- Most inkább elvinném anyát várost nézni, ha nem gond. - utoljára láttam meg anyát, akiről szinte már teljesen el is feledkeztem. Olyan rég voltunk igazán együtt, sok mindent kell mesélnem neki, és neki is nekem. Meghalva, hogy mit mondtam elmosolyodott és megfogta a kezem.
A csapat kisebb csapatokra felszakadva folytatták az estélyüket. Összepakoltam az összes holmimat és hazafuvaroztattam a srácokkal. Kint szétnéztem, de sehol sem találtam Michael-t, a telefonom se mutatott új üzenetet, nem tudtam, hogy mit tegyek. Fel kellett volna, hívnám, vagy hagyni, hagy érlelődjön benne a dolog, amit írtam. Átgondoltam, hogy nekem melyik lenne a legjobb, és arra jutottam, hogy nem keresem. Majd reggel felhívom, ha addig nem keres, akkor nem keres.
Fogtunk egy taxit és bele vágtunk az éjszakába. Első állomásunk egy kajálda volt, mert anya majd éhen pusztult. Nekem egy falat se tudott volna lemenni a torkomon, tele voltam energiával és annyi minden kavargott bennem, hogy nem hiányzott az étel. Vettünk neki egy kis dobozos fűszeres sült krumplit és neki vágtunk a Hollywood Boulevard volt.
Anya hamar megette a krumplit és elkezdett faggatni. Hittem benne, hogy el lesz ájulva a várostól és kihagyhatjuk a kellemetlen beszélgetéseket, de nem jött össze a dolog. Kerestünk egy padot és neki vágtunk a kemény beszélgetésnek. Minden elő jött, ami csak elő jöhetett.
- Minden rendben van? – komolyan nem értem, mi bajom lehetne. Itt ülök vele szemben, láthatja, hogy megvan az összes fogam és fülem.
- Igen, anya minden rendben van. – lassan és érthetően válaszoltam vissza, hogy ezt a kérdést ne tegye fel többet.
- Mikor jössz haza? – ez vagy az ezredik kérdése volt, féltem, hogy soha nem ér véget. A fejem le, lecsuklott olykor. Nagyon álmos voltam már, de ő jól bírta a kiképzést.
- Augusztus vége, szeptember eleje.
- És akkor vége lesz a kapcsolatodnak? Együtt vagytok még azzal a gyerekkel? - erre mi lett volna a jó válasz? Már nem voltam hajlandó normális kommunikációt folytatni.
- Nem, úgy gondoltam, hogy magamhoz láncolom, és soha többé nem mozdulhat el mellőlem. De az is lehet, hogy hozzá megyek, és akkor már papíron össze lesz kötve az életünk.
- Nagyon vicces vagy, látom eljött a álom pontod. Jobb, ha fogunk egy taxit és holnap folytatjuk tovább. Remélem, azért a születésnapodra haza jössz. – felálltunk és kerestünk egy szabad taxit. Igen nehéz volt megtalálni azt az egyet, amiben épp nem ült senki. Lassan az óra éjfélt ütött, de még mindig dugó volt az utakon.